alig várom már,hogy mikor mondja fel az idegrendszerem a szolgálatot.
mikor mondja azt, mikor kiált rám, hogy : hejjho.. meddig használsz még engem? meddig kínzol? mire fel ez a felesleges idegtépés..?
újra és újra ugyanazt a játékot eljátszuk.. de felesleges..és minek?? hisz ugyanaz lesz a vége.
fájdalom és vereség. csalódottság.
önmagam is meg tudom lepni.
véremet adnám valakiért egyik nap, másik nap meg már felborul az életem..és én is legbelül.
és már nem érdekel.
már nem akarom.
újra nem. hogy megint tönkretegyen, megint vereséget szenvedjek, hisz úgysem lesz jó vége. és ezzel én is tisztában vagyok, ő meg élvezi a pillanatot és azt hiszi, hogy én is csak azt tettem és nem jelent nekem többet. pedig ez nem így van.
bonyolult vagyok?
meg kellett volna neki mondani?
megtettem.. de aztán mégis azt hiszi.. és nem ő az egyetlen.
keresem a kiutat ebből a nyomorult világból.
önmagamból, saját tehetetlenségemből is elegem van.
nem sokon múlik, hogy felvágjam az ereim.
aztán csak ülök az ágyamon és nézek magam elé.
csak egyszer kellene megtenni és akkor már nem kellene játszanom tovább, ugye..?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése